Vannak napok, amikor arra gondolok, hogy de jó, mi megússzuk ezt az egész dackorszak dolgot.
És vannak napok, amikor a gyermekem emlékeztet rá, hogy mégsem.
Ma az utóbbi volt.
Azzal kezdődött, hogy hazahoztam a Mónibölcsiből, és nem sikerült neki a kerek építőkockára ráállítani a másikat. Jó, mondtam neki, hogy nem oda való, azt én sem tudom ráállítani, de ez csöppet sem nyugtatta meg, inkább kiborult, és vörösre üvöltötte a fejét.
Oké, figyelemelterelés, nézegessünk könyvet. Kábé fél percig működött, amikor leragadtunk egy képnél. A képen egy malac fejjel előre próbált bemászni egy dézsába, és csak a hátsó lábai látszottak ki. Gyermekem azonnal hangos méltatlankodásba kezdett, idézem "malac fordul, oda láb, oda láb". Mondtam neki, hogy ez egy rajz, és ha a csillagokat lehisztizi az égről, akkor sem fog az a malac megfordulni, na erre akkora hisztit lerendezett, hogy csak néztem.
Jó, sebaj, ilyenkor jön a heti egyszeri mesenézés, elővettem a laptopot, leültettem a székbe, na itt megint elkezdődött a nemtetszés, mert ő speciel guggolni kívánt az etetőszékben. Kit érdekel, guggoljon, csak maradjon már csendben... De nem úgy van az, három perc után odaparancsolt maga mellé "anya csüccs ide", és miután unalmamban elkezdtem a telefonomat nyomkodni, azonnal lecsapott rá: "jójó, kirakó, telefon, kirakó".
Na most lehet hogy én vagyok a hülye, amiért a mesét kikapcsoltam, gondolván, hogy ha a telefonomon kirakózik, akkor nem kell a mese, mert akkora lázadás tört ki, hogy zengett az egész ház.
A vacsora minősíthetetlenül telt, de ezen már nem csodálkozom, mert ez általában a napi rutin része. Viszont a fürdésben reménykedtem, mert azzal sosem volt még gond. Tévedtem. A fürdés ugyanis azzal zárult, hogy a fiam üvöltve csapkodta ki a vizet a kádból, mert nem sikerült neki egyik kézzel a fél literes palackot megmeríteni, a másikkal meg tartani a poharat, amibe bele akarta önteni a vizet.
Altatás. Na ez megint nem szokott zökkenőmentesen telni, de általában inkább a szórakoztatáson van a hangsúly, nem a hisztin. Most persze a hisztin volt. Első körben kiborult azon, hogy nem engedtem, hogy az arcomra, konkrétan az orromra feküdve aludjon. Második körben ült, és üvöltött, hogy "oda kék, oda kék", amiről halvány fogalmam sincs, hogy mit jelent, mert ahova mutatott, ott még soha semmi kék nem volt. Mentőötletként énelelni kezdtem, na aki nem próbálta még tizenötször egymás után elénekelni az Érik a szőlő, hajlik a vesszőt, miközben hanyatt fekszik és egy 12 kilós gyermek fekszik a mellkasán, annak melegen ajánlom, baromi jó érzés, mikor végre elalszik és le lehet gurítani.
Másra nem is vágytam már így a végén, de legalább elmondhatom, hogy minden vágyam teljesült.
