Egy rakott krumplit összerakni nem nagy kunszt, kivéve ha már a kolbász hámozása közben is hétszer kell visszavinned a gyermekedet a szobájába azzal, hogy most már játsszon el magának egyedül és hagyjon téged főzni. Hát ha még nyolcadszorra is kijön, tök természetes, hogy odaadsz neki bármit, amivel nem tehet magában kárt és érdekes.
Nálunk a műanyag kancsó volt a nyerő, és tényleg nem is tett magában kárt vele, sokkal inkább azzal, hogy ment, ment, majd nekiesett a falnak. Hatalmas ordítás, gyógypuszi, gyógyölelés, gyógycici következtek, majd a sírás abbamaradt, én meg megállapítottam, hogy hoppá, a sírás kivételesen jogos lehetett, mert a gyerekem bal szemöldöke vörös maradt az ütés nyomán.
Aztán megcsináltam a rakott krumplit és megállapítottam, hogy süt a nap, lehet menni sétálni. Átöltöztettem a vadul tiltakozó gyerekemet (mostanában ez a trend, remélem hamar elmúlik), kissapka, kiscipő, kiskabát, satöbbi, majd kint jön a felismerés, hogy de hát fúj a szél.
Na nem baj, azért sétálunk egyet az udvaron a térkövön. Drága kicsi fiam olyan gyönyörűen lépkedett kézen fogva, és olyan rohadtul kevés esélye volt annak, hogy egy napon két baleset is érje, hogy elengedtem. Ment két lépést, majd pofára esett. Orrvérzés, gyógyölelés, gyógypuszi...
Én meg nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Mondhatni most kezdődik a bál..
