Sosem voltam az az egy helyben ülős típus, és mikor a gyerekem 9 hónapos lett, virtuálisan az asztalra csaptam, és szántszándékkal olyan időpontot kértem a dokinénimtől, amikor úgy sejtettem, hogy senki nem fog tudni vigyázni rá. Na nem a dokinénimre, hanem a fiamra.
Jól sejtettem.
Nekem ne mondja senki, hogy nem vagyok alapos előkészületekben, és különben is, nem csak erre az egy alkalomra kellett, úgyhogy gyorsan eltöltöttem vagy két napot az elérhető városi babakocsik böngészésével, majd kiválasztottam a Graco Citisportot (igen, i-vel, ez biztos valami dizájnelem az írásmódban), és jól meg is vettem használtan.
Nem vagyok márkahű, de véletlenül pont a "nagy" babakocsink is Graco, csak az 13 kiló, amivel azért az ember mégsem indul neki buszocskázni.
A Citisport meg 5 kiló, szóval gyerekkel együtt is felemelem, cserébe picit azért nehezebb tolni, meg néha önálló útra akar térni, ha az ember nem figyel eléggé oda. De hát gyerekkel vagyok, persze, hogy figyelek.
Szóval. Vecsés, Volánbusz, Kőbánya-Kispest, metró, Népliget, 103-as busz, Fehérvári út. Röviden.
Vadóc kisfiam csendben tűrte, hogy látványosan izgulva bekötöm a kocsiba (nem mintha ez megakadályozná a kimászásban), mindezt azután, hogy szép ruhát és cipőt adtam rá, ami önmagában is szokatlan dolog számára a mezítlábas, melegítős életmódunk után.
Eltekintve attól, hogy a vecsési Volán megállóban volt egy kis incidensünk (a gyerekem leplezetlenül, a babakocsiból oldalra kihajolva bámult egy napszemüveges, rágózó, zenét hallgató idegent, aki meg se rezzent, míg a körülöttünk lévő többi közönség halkan kuncogott a jeleneten), a fiam meglepően jól viselte az utat, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a 103-as busz öl, butít és nyomorba dönt hétköznap a reggeli csúcsforgalomban. Araszolt, és tömött volt, és a fiam egy idő után mindenképpen ki akart szállni a babakocsiból, és sajnos ehhez semmilyen engedélyt nem kért, úgy kellett visszanyomkodni. Ekkor vettük hasznát először a lábán lévő kiscipőnek, mert miután az egyiket lerúgta, a másikat meg én vettem le, remekül lehetett őket játéknak használni kábé két megállóra az előttünk lévő hatból. A maradék négyet a körülöttünk álló utasok ruhájának és táskájának rángatásával töltötte, remekül példázva, hogy két gyermeki kéz mindig több, mint két anyai kéz (ez utóbbiak természetesen úgy értendők, hogy épp az előbbieket próbálják lefogni).
Ez után már tényleg nem volt semmi gond, a gyerekem leskelődött, hagyta magát megdögönyözni az orvosi rendelőben, aztán csendben elvolt, amíg egy neten megismert anyukával sétáltunk pár kört a környéken, majd magától elaludt a babakocsiban, és folytatta ezt a tevékenységét miközben felraktam a 103-as buszra, a busz elért a Népligetig (közben mentő, motor, kiabálás, minden volt), a Népligetnél leszedtem, leballagtam vele a lépcsőn, kaját vettem, metrót vártam - csak a metrón ébredt fel.
Még az sem verte ki nála a biztosítékot, hogy lekéstük a vecsési buszt, és kemény egy órát kellett várni a következőre, cserébe kapott egy kiflit, aminek kábé a tizedét nagy kegyesen elmajszolta, a maradéknak a felét meg apró darabokban szétszórta a Köki tetőteraszán, miközben a szépséges halványbarna kantáros kordbársony nadrágját olyan mértéktelenül összemocskolta, hogy szegény anyja csak ámult és bámult, és áldotta a 21. századot meg az automata mosógépet gondolatban.
Fél 1-re értünk haza, és lehet, hogy ma megismételjük picit más úticéllal a dolgot.
